Elnézést, ön hajléktalan? Népszabadság • Féderer Ágnes  • 2005. február 5. Kép: FOTÓ: móricz simon Közel száz önkéntes jelentkezett a hajléktalanokat segítő civil- szervezetet összefogó Február Harmadika Munkacsoport felhívására, hogy ezen a héten csütörtöktől vasárnapig felmérjék, hányan élnek fedél nélkül a fővárosban. Csütörtök délután kettő. Felvettek engem is az önkéntesek közé, a sorszámom hetes. Röviden tájékoztatnak minket arról, hogy nem kell félni a hajléktalanoktól, de azért - mi civilek - ne szólítsuk meg őket, csak szemrevételezéssel éljünk. A XI. kerület egyik körzetét kapom, szép nagy terület. Három óra tizenkilenc perc. Egy férfi toporog a Kondorosi és Fehérvári út sarkán lévő élelmiszerboltnál. Kopott kék kabátot és fekete sapkát visel. Mellette a földön koszos nejlonszatyor, a kezében a Fedél nélkül című újság néhány példánya. Udvariasan nyitja az ajtót minden boltba igyekvőnek, és onnan kilépőnek. - Csak egy pár forintot... Ma még nem ettem... - mondja épp egy bundás hölgynek. - Jó napot! - szólítom meg, felrúgva ezzel az önkéntesekre vonatkozó íratlan szabályt. A férfi megfordul, türelmesen végighallgatja, hogy mit is akarok, aztán kérdeznem sem kell, azonnal mesélni kezd. - Negyvenhárom vagyok, Szabolcsból jöttem tizenöt éve, nézze meg, a gégémet műtötték nemrég - mutatja a nyakán lévő heget. - A kórházba végül is visszamehetek. - Ma éjszaka hol alszik? - Azt még nem tudom - válaszolja, és a szeme megtelik könnyel. - Van itt a lakótelepen sok lépcsőház, majd csak elbújok valahová. - Ismer más hajléktalanokat is errefelé? - Ilyenkor mindenki a Móriczra húzódik fel, ott nagyobb az élet, meg van aluljáró is. Különben is, ez az én körzetem! A szemembe néz, még mindig könynyezik. Tudja, ráadásul csak tejet ihatok a torkom miatt, mondja nagyon halkan. Benyúlok a zsebembe. Adok neki egy kétszázast, meg egy szál cigit - és úgy döntök, nem érdekelnek a szabályok. Négy előtt pár perccel. Az Andor utcán haladunk, ahol egy vegyesbolt előtt iszogató férfiakba ütközünk. Inkább munkások. De az az idős úr ott a sarkon, abban a szakadt kabátban, azokkal a szatyrokkal meg egy rozoga, széteső biciklivel... Már be is fordult, gyorsan utánakiabálok. A férfi megáll, visszanéz, aztán kíváncsian közelebb jön. - Elnézést, ön, esetleg, nem hajléktalan? - Dehogy vagyok, egy kis szobában alszom, innen nem messze. A hajléktalanokat nem szeretem, mert a múltkor is el akarták lopni a kerékpáromat. - Meg tudná mondani, hogy merre vannak ezek a hajléktalanok? Az idős úr készségesen és részletesen útbaigazít, legalább három fedél nélkül élőt ismer ott, abban az utcában, a patak mentén, nem messze a trafóháztól. Pillantás a térképre, sajnos ők már a körzetemen kívülre esnek. Fél öt. Régi gyárterületeken bóklászunk. Jó ideig sehol semmi, azaz senki. A Budafoki út és a Hengermalom utca sarkán, egy üres telek közepén mintha egy kis sátrat látnék. De hogy jutok be? Kerítés mindenütt. Hopp, ott oldalt valaki kényelmes bejáratot vágott rajta. Közelebb merészkedek a kék fóliával letakart sátorhoz. Kabát lóg a bejárathoz közeli fatörzsön, edények hevernek a földön, a sátorból egy vastag lánc nyúlik ki... Egyetlen másodperccel előzöm meg a sátor őrét, ösztönösen hátraugrom ugyanis, amikor mozdul a lánc - termetes kutya ront ki barátságtalan ugatással. Meg van kötve. Szép kutyus, jó kutyus, suttogom neki, közte harsány jó napottal próbálkozom, hátha van itthon valaki. Pár percnyi várakozás után körbefordulok, ekkor veszem észre, hogy kicsit távolabb egy férfi mozdul a fák között. Intek neki, és elindulok arrafelé. A férfi kapkodva, szégyenlősen fésülködik, amikor odaérek. Jaj, ne nézzen már körül - szabadkozik. Egy hatalmas kartondoboz a szálláshelye - a Kosztolányi Dezső térről húzta el idáig, mert a buszra nem fért fel vele - benne két pokróc. Egy termosz, meg egy kisrádió. - Ötvenéves vagyok - mondja -, két napja alszom itt, az elülső sátornak egy házaspár a gazdája, megengedték, hogy én is itt legyek. Eddig szállón laktam az élettársammal, de ő elvesztette a munkáját, a 26 ezer forintos nyugdíjamból pedig nem tudtuk kettőnk szálláspénzét kifizetni, kétszer kilencezer az ugye tizennyolc, nem maradna szinte semmi. Ezért úgy döntöttünk, hogy ő maradjon, én meg átmenetileg kihúzom itt. Napközben az egyik piacon dolgozom, sepregetek, így akkor nem fázom, meg jut valamennyi ennivaló is. Fázósan toporgok, a kezem is lefagyott már jegyzetelés közben, de nem merem elővenni a kesztyűmet, hiszen a férfi kezén sincs, sőt kabátja sincs. Milyen segítségre lenne szükségem? - kérdez vissza a férfi. Hát talán egy paplan jó lenne, meg egy dzseki, kabát nem kell, nem vagyok én olyan jó, hogy megérdemelném, na de nem tartom fel, látom, fázik, kikísérem az utcáig. Gondosan behajtja a dobozlakás "bejáratát", amely mellett hímzett kis terítőn műanyag törpe fekszik. Elkapja a tekintetemet. Így otthonosabb - mondja.